Csak állok, nézem a képet. Nem csinálok semmit. Lelassulok. Egyenletesen, szabályosan veszem a levegőt. A mellkasom megemelkedik aztán süllyedni kezd. Fenn aztán lenn. Újra és újra. Hagyom, hogy a pillanat lenyomatot képezzen a lelkemben. Nem csinálok semmit. Csak állok és nézem a képet. Elragad a látvány, azok a színek, formák, struktúrák. Ez maga...

Réka története csupán egy menzesz, nem több. Mégis igaz és megrázó, mely rávilágít, egy fantázia elvesztése, óriási fájdalmat jelenthet azon nőtársainknak, akiknek egyetlen vágyuk, hogy édesanyákká váljanak egy nap. Hiszen a hétköznapi gyász fogalmába nehezen beilleszthető egy képzet vagy illúzió elvesztésének tragédiája.

A panellakásom kék ajtaja előtt állok. Mint egy málhás szamár. Nagyjából minden napom így végződik. 16:00-kor leteszem a lantot a helyi suliban. Ott dolgozom. Vagyis próbálok. Nehéz fegyelmezni. Lefáraszt. Sokszor kedvem sincs hozzá. Az alapoktól is kezdhetném. Köszönés, ne csámcsogj, kérjél szépen, köszönd meg, ha kapsz valamit. Mindegy is, úgyis...