Karácsony a szeretet ünnepe

Buzgó hetek előzik meg Karácsony napját. Ötletelés, csomagolás, sütés-főzés. Rengeteg feszültség, hogy időben elkészüljünk, kitaláljuk az Ünnepi vacsora menüjét, a dekorációt, a színvilágot. Egy szép óra, könyv, új telefon, tv, laptop. Mi másra vágyhatnának szeretteink a szeretet ünnepén? Hiszen ettől lesz boldog a család. Vagy nem?

Mesélek valamit...

December 24. A karácsonyfa áll. A szobát bearanyozza a díszeken megcsillanó gyertya fénye, ami tisztes távolságból ég a nappaliban lévő üvegasztal tetején. A kutya a kandalló előtt heveredett le. Hatalmas mancsai ólomsúlyként süllyednek a szőnyegbe. Látszik, minden porcikája pihen, csak egy-egy mély légvétele tanúskodik arról, hogy a legszebb álmát alussza. Ülök. Hallgatom a tűz sercegését, a fák reccsenését. Pont az a láng emészti őket, amely melegséget áraszt a szobában. Élvezem. Oda kinn már teljes a sötét. Egy csillagot sem látni az égen, biztosan esni fog a hó. Egy hang billent ki az elmélkedésemből. Édesanyám éles hangja kiabálja -Editke, itt vannak a testvéredék. Nyisd ki az ajtót. Én még gyorsan felszaladok az emeletre.

Hát legyen. Feltápászkodom. Pont úgy mintha minden egyes mozdulatnál a fájdalom csontig hatolna. Ki akarna egy ilyen idillikus gondolatmenetből visszatérni a valóságba? A kutya még mindig ott tesped a kandalló előtt. Csak a fejét emelte meg, kérdőn nézve, vajon most felálljon ő is?

Mire megmozdul, addigra már a kapuban állok. Várom, hogy mindenki átlépje a küszöböt. A kisebbek izgatottak, hogy végre beleshetnek a fa alá. Percről, percre fokozottabb a hangulat. Közben kiabálva mesélik, otthon már áll a fa. Minden percben megérkezhetnek az ajándékok is. A ruhadarabok szanaszét repkednek, és én úgy érzem magam mintha egy természeti katasztrófa kellős közepébe csöppentem volna. Az elmélkedésem a csöndben már csak a múlt egy pillanata. Az ajtó kitárul, a lányok berohannak és csak a csodálat hangjai hallhatóak.  Óóó, hűű, aztaa harsogják.

Egyszer csak elsötétül minden. A fa ágain ékeskedő fényfüzér már nem villog, nem ég. Kérdőn néznek ránk a gyerekek. -Mi történik? Hova lett a fény? -Ajjaj áramszünet. Válaszolja édesanyám.

Előkerül szépen sorban a többi gyertya is. Itt-ott egy kis fénysugár. Pont, mint a kopár, szürke hónapok közt a December. Pont, mint a Karácsony. Melegséggel tölti el az embert, reménnyel, szeretettel, hogy egy pillanatra megáll az idő. A felnőttből újra gyerek lesz. Mikor nem számít, hogy mennyi mosatlan vár ránk a konyhában, nem számít, hogy egy sütivel többet ettünk, hogy a kávésbögrét megint az ablakban hagytuk. Örülünk egymásnak, élvezzük a pillanatot, ami csak pár pillanatig tart.

-Mama mi lesz most? Mit csinálunk világosság nélkül? Ah ez így olyan uncsi lesz már most érzem.

Ilyen kétségbeesett hangokat manapság ritkán hall az ember. Mindenhez telefon kell, amihez pedig áram, hogy éppen abban a pillanatban le ne merüljön a készülék.  Mert hát az emberi kapcsolatok sem úgy működnek mint régen. Az áramszünetnek köszönhetően ma mégis olyan, mint akkor. Valahogyan mégis előkerülnek a párnák, plédek, a maradék süti, egy jó erős kávé, tea. Előkerülnek az emlékek, élmények, történetek és mesék. Egy-kettőre szóba kerül a múlt és anya már emlegeti is a régi barátokat, ismerősöket.

Nevetünk. Boldogok vagyunk, hogy talán először nem az ajándékokról szól a karácsony.  Hanem rólunk. Csakis rólunk.

Valami kezd megfogalmazódni bennem. A szeretet. Ami itt van körülöttünk csak teret nem adunk neki. Egy ilyen egyszerű dolog, mint az áramszünet kellett ahhoz, hogy egymásra találjunk. Beszélgessünk, mondjunk ki olyan szavakat, melyeket a rohanó hétköznapokban nem tennénk. Törődjünk egymással és szeressünk.

December 24-e van. Állj meg egy pillanatra. Vegyél egy nagy levegőt, fújd ki. Gondolj bele, biztosan attól a huszadik fajta süteménytől lesz jobb a Szentestéd? Biztosan szükség van erre a temérdek drága dologra?

Adj lehetőséget a szeretetnek így Karácsony alkalmából, szeress és mesélj még...

Kellemes Ünnepeket :)