Már majdnem elhittem, hogy anya leszek
Nőnek születtem. Álmaim lettek, pont mint neked vagy Hannának. "Gondolkodj, higgy, álmodj, és merj"- mondja Walt Disney. Színre lépünk, küzdünk és teremtünk. Alkotunk művészetet, karriert, családot. Ilyen egyszerű. Aztán egy másodperc alatt megtörténhet a visszafordíthatatlan. Mi történik, ha máshogy alakul? Ha a boldog befejezés mégsem Happy End?
Mesélek valamit...
-Jó reggelt. Hanna vagyok. 7:30-ra van időpontom. NST-re érkeztem. -A mosolygós 30-as évei elejében járó hölgy kicsattanó formában tündökölt. Lenge, menta-zöld ingruháján keresztül mutatkozott a jókora pocakja, ami árulkodott, már nincs sok hátra a nagy napig. Barna, vállára omló könnyed fonatba rendezett copfjából egy tincset húzott elő, amit játékosan az ujja köré csavart majdan hagyta had csússzon ki a kontroll alól. - Jó reggelt, Hanna. Edit vagyok szülésznő. Jöjjön, felteszem NST-re. Volt már ilyen fajta vizsgálaton? Tudja, hogyan zajlik? -Kérdeztem tőle pont úgy, mint minden reggel, mikor vizsgálatra érkezik egy várandós. -Ne haragudjon szülésznő, de kérhetném, hogy tegeződjünk? Én annyira zavarban érzem magam, mikor nálam jóval fiatalabbakkal magázódni kell. -Köszönöm szépen, persze tegeződjünk. Tehát, Hanna voltál már szívhanghallgatáson? - Igen voltam, kétszer. Már nagyon várjuk, hogy megérkezzen a kislány, igaz még van elméletileg 2 hét, de szerintem előbb fog a világra jönni. Már jóval kevesebbet mozog mint eddig.
Míg Hanna csicsergős hangján, már majdnemhogy dalolva mesélte, mennyire várják a kicsi világrajövetelét én a szívhangot kerestem. Vannak rejtőzködő magzatok, akiknél nehéz megtalálni a szívhangot, főleg ha nagyon sokat mocorognak. Míg én vizsgáltam, hogy hogyan is fekhet a kislány addig a tavaszi napsugarak nagyon kellemes, simogató érzést biztosítottak a hideg és borongós tél után. Habár az arcomra mosoly ült, belül egyre inkább éreztem elönt az adrenalin és az aggodalom. A gyomrom görcsbe rándult és éreztem kezd zsibbadni az összes végtagom. Tudtam, ha most megszólalok, Hanna egyből megérzi rajtam a feszültséget. Megérzi, valami nincs rendben. Erőt vettem magamon és a lehető leghétköznapibb hangon megkérdeztem.
-Hanna mikor érezted utoljára a picurka mozgását? -Ebben a másodpercben, ahogy a szám hangokat formált és a hangok egésszé fonódva értelmet nyertek, abban a pillanatban tetőfokára hágott bennem a félelem. - Hát nem tudom, mostanában nem mozog annyit mint régebben. Talán este éreztem utoljára, de tegnapelőtt voltam ultrahangon. Minden a legnagyobb rendben volt. Azt mondta az orvos. Baj van Edit?
Próbáltam a legjobbra gondolni az opciók közül. Ebben az esetben, hogy ügyetlen vagyok és abban a pillanatban már tudtam, szólnom kell egy idősebb rutinos szülésznő kollégának.
- Tudod, Hanna van olyan, mikor nem egyszerű befogni a szívhangot. Hívok egy másik szülésznőt, hátha neki megmutatja magát ez a baba.
Alig telt el pár perc és már ketten álltunk a barackvirág színűre csempézett szobában. Figyeltem. Néztem a társam és néztem az anyát. Egyre inkább érezhetővé vált a feszültség. Még mindig semmi. Egy árva hangot sem tudtunk kicsikarni a gépből.
-Baj van ugye? - Kertelés nélkül kérdezett rá az eddig vidám fiatal. Szemében mintha megjelent volna az a különleges csillogás a kétségbeesés fátyla.
Talán az Isten is így akarta, de pontosan abban a pillanatban állt meg az ajtóban a részlegvezető, aki egyből kezébe vette az irányítást. Néhány percig keresgélt, majdan felpattant és elviharzott. Még elmormolt egy-két szót. Orvos, ultrahang, megyek. Elsietett és én ismét kettesben maradtam Hannával.
-Baj van. -Jelentette ki Hanna. -Érzem. 3/3 nem találja a szívhangot. Ilyen nincs. Mi történik ilyenkor? Megcsászároznak, ha elhalt vagy meg kell, hogy szüljem? -Könnybe lábadt a szeme az elképzeléstől, hogy kihordott egy akadálymentes, szép, egészséges terhességet és a végcél pillanatában lehet, mindennek vége.
Mire bekísértem Hannát az egyik ultrahangos szobába már a doktor is készen állt a vizsgálatra. Alig hallhatóan köszönt, majdan az ágyra mutatva jelezte az anyának, feküdjön le. Még a biztos diagnózist sem állította fel, de azonnal érezhető volt, hogy a bánat és szomorúság átszőtte az atmoszférát.
- Asszonyom, nagyon sajnálom, de ez a terhesség elhalt.
A válasz ott lebegett körülöttünk és most a tény közlése után mindenki lélegzet visszatartva várta, hogy mi lesz a reakció. A nap pompázott és olyan erős tavaszi sugarakat ontott, hogy azt kívántam bárcsak kihátrálva a nyomasztó percekből a szabadba futhatnék. Egy lopott pillantást vetettem Hannára és csodálkozva vettem tudomásul, hogy a hírt mosolyogva fogadja. Az eddig könnyes szemében most egy árva homályos csepp sem jelent meg. Képtelen voltam arra, hogy ne őt nézzem. A szituáció teljesen abszurd és felfoghatatlan volt. Mi történt néhány perc alatt? Hova lett az aggódó nő? Hova lettek a kérdések, hogy hogyan, miként fognak zajlani az események? Miért mosolyog?
Sokkot kapott.
Hanna konzultált az doktorral és a hüvelyi szülést választotta. Természetesen ez volt a legjobb döntés, amit hozhatott, hiszen egy hasi műtét a további terhességeire is rányomta volna a bélyeget. A fájások rendszeresen követték egymást a méhszáj is megfelelően tágult. Csodálattal néztem, milyen pozitivitással és erővel küzd a fájásokkal ebben a lélektörő folyamatban.
Néhány óra vajúdás után, előkészülve a szülésre vártuk, hogy világra jöjjön az a kislány, aki itt hagyta szüleit még azelőtt, hogy megismerte volna őket. Egy angyalarcú gyermek volt. Akit az édesanyja mindenképp meg akart fogni. Akitől mindenképp el akart búcsúzni. Az ajtó sarkából néztem csak oda, Hanna milyen óvón és milyen mély érzelmekkel tartja gyermekének élettelen testét. Abban a percben valami történt, valami visszafordíthatatlan. A fiatal nőben tudatosult, a jelenpillanat nem csak egy illúzió. Képtelen megmásítani, átírni vagy felriadni a rémálomból. A magzat, akit 38 hétig várt sosem fog felsírni, sosem fog először levegőt venni és sosem fog megdobbanni a szíve. A gát átszakadt és lelke összes bánata kínzó fájdalommal tört elő szívéből. A kövér könnycseppek tovafutottak bársonyos bőrén, majdan állánál örök búcsút intve gördültek tovább a kislány arcán.
Nem bírtam tovább nézni, hogy órák alatt tört össze egy álom, a reménybe vetett hit, hogy minden a legnagyobb rendben alakul majd és Hanna életének legcsodálatosabb napját éli át hamarosan. Most pedig ilyen gyötrelmes időszakban vetett mellé a sors. Elragadtak a gondoltok. Mennyi arcát ismerem már a halálnak. Aztán újabbat és újabbat fed fel előttem, mintha úgy gondolná, elég erős vagyok, hogy megismerjem a következőt...
A gondolatomból hirtelen Hanna hangja billentett ki. Érthetetlen, halk motyorgásra lettem figyelmes. Engem hív, a kislányhoz beszél, vagy esetleg imádkozik? Megálltam halkan, észrevétlenül az ajtóban. Nem akartam zavarni ebben a szomorú pillanatban. Hanna még mindig sírt.
-Elvinnéd? -Kérdezte. -Ha szeretnéd, elviszem. -Elvettem a pólyást és az ajtón kilépve még hagytam, hogy egy utolsó pillantással búcsúzzanak egymástól.
Visszatérve Hanna szobájába megálltam és ránéztem. Elkapta a tekintetem és sírva mondta. -Már majdnem elhittem, hogy anya leszek.
(A nevek kitalációk)