Szülni sem tudok. Elsőre fiút? Még lányt sem.

Helén története szívbemarkoló. A XXI. századi ember számára megrázó és irreális lehet az, amiben a lány nevelkedik, nevelkedett. Érdekes dolog a hovatartozás. Egy egész életet befolyásol. Beleszületünk egy népcsoportba, tanulunk viselkedést, szokásokat, személyiségünk részévé válik a hit vagy annak hiánya, etikett, életfelfogás. Mindent a környezetünk, kultúránk ruház ránk. Ezáltal lettünk azok, akik.

Mesélek valami...

A mindennapi sürgés-forgásban észre sem veszi már az ember, ha az ajtó becsapódik. Ez a csattanás más volt. Tele haraggal, tele dühvel. Egyből éreztem itt baj van. Felugrottam a védelmet jelentő tölgyszínű pult mögül, kinéztem a folyosóra. Semmi rendkívüli. Egy-egy orvosra váró beteg. Megakadt a szemem egy roma származású lányon. Alig lehetett több mint 15. Bőrén még nem hagyott nyomot az idő. Pirospozsgás arcán gördültek végig a könnycseppek. Egy keresztény keresztet markolászott és imákat mormogott az orra alatt. Alig hallhatóan. Szemében még ott volt remény, akár jó hír is várhat rá.

-Jó reggelt kívánok. Edit vagyok. Miben segíthetek? -Kérdeztem. -Babát várok. Vérzek, és kicsit görcsölök is. -Válaszolta, és abban a pillanatban a tekintete a padlót vizslatta. -Foglaljon helyet a vizsgáló előtt lévő széken. Azonnal szólok az ügyeletes orvosnak, és megyünk. Rendben? 

Telefonáltam, de közben végig figyeltem a tinédzser korú Helént. Ében fekete, erős szálú haját egy-egy szőkésbarna tincs tette még különlegesebbé. Hatalmas pilláin meg-megcsillant a szomorúság. Pont úgy, mint szomorúfűzön az esőcsepp egy őszi zivatar után. Összegörnyedve üldögélt a vibráló narancssárga székek egyikén. Karjaival az alhasát gyengéden átölelte, mintha így nagyobb biztonságba tudhatná gyermekét.

Pár perccel később a doktor is megjelent. Míg én a vizsgálóasztalt készítettem elő, ő a lány anamnézisét vette fel. -Helén. Mióta vérzik? Piroskás vagy inkább barna? Darabos? Görcsök mióta vannak? -Több kérdést is neki szegezett a hölgynek. Helén pedig szégyenkezve az asztalsarkára meredt és próbált a szituáció láthatatlan alanyává válni.

Halkan válaszolgatott a kérdésekre. A vizsgálatok sorban következtek. Az orvos óvatosan, de határozott mozdulatokkal tapintotta Helént. Az arcára volt írva, hogy a terhesség már nem él, de a végszót csak az ultrahang után mondta ki. -Helén, nagyon sajnálom, de ez a terhesség nem maradt életben. Ön jelenpillanatban is vetél. Bent kell maradnia a kórházban és egy kis műtétet kell, hogy elvégezzek. Sajnos nincs más lehetőségünk. Mivel még kiskorú szükségünk van az édesanyja beleegyezésébe, aláírására.

Egyik másodpercről a másikra elragadtak az érzelmek. Itt egy gyermek. Hiszen még éppen, hogy 15, még csak tinédzser. Egyedül. Megrémülve néz most az események elé. Nem megszokott szituációban keveredtünk. A roma lányokat minden esetben kíséri a nagyanya, anya vagy testvér egyike. Halvány sejtésem sem volt, hogy miért hagyták itt. Talán csak sejtették, hogyan alakulnak majd a történések? Vagy kint várakoznak?

Úton a szobája felé, Helén csak sírt és nem szólalt meg. Mikor beértünk az öt ágyas, fehérre mázolt, világos terembe, rámutattam az első fekhelyre. -Ez lesz az ágyad Helén! Tudom nem olyan, mint egy hotelban, de azért most biztosan jól fog esni, hogy ledőlhetsz. -Igen. Köszönöm szépen. -Válaszolta. Rám nézett. -Segíthetek még valamiben? Mond a babád miatt sírsz ennyire? -Valószínűleg, ha egy orvos hallotta volna, hogy a 10 hetes embriót babának hívom azonnal kijavított volna, hogy itt még nincs baba. Baba majd csak akkor lesz, ha megszületik. Értem én, hogy miért nevezzük embriónak, magzatnak majdan újszülöttnek a gyermeket. Ez a szakzsargon. Így tanultuk, így hívjuk. Viszont egy nőben ezer és ezer érzelem alakul ki abban a pillanatban amikor ráeszmél, hogy a terhességi tesztje két csíkot mutat.

-A baba miatt is. Ez már a harmadik vetélésem. Selejtes vagyok a családom szerint. Még szülni sem tudok. Elsőre fiút? Még lányt sem. -Ne mondj ilyet Helén. Hiszen még csak 15 éves vagy. Annyi és annyi lehetőséged lesz még az életben, hogy teherbe ess. Talán időt kéne adni a testednek. -Dehogy nálunk akár már 12 évesen is szülnek a lányok. Hagyomány. Mi így szoktuk. Itt más a probléma. A szüleim tradicionális cigányok. Születésem pillanatában a sorsom eldőlt. Olyan leszek, mint az összes női rokonom. Asszonnyá válok, gyerekeket szülök. Először fiút aztán lányokat. Vásárban dolgozom majd és portékát árulok. Körbeveszem magam a komaasszonyokkal, testvérekkel. Mi arra születtünk, hogy családanyák legyünk. Hogyan fogok így megfelelni a normáknak?

Még egy hatalmas csattanás. Az ajtó ismételten becsapódott. Erős, indulatos léptek közeledtek. Az ajtóban megállt egy közel 150cm magas, köpcös nő, oldalán egy 7 év körüli kislánnyal és egy karonülő csecsemővel. Fekete, hullámos haja néhol előtűnt a piros virágos kendője alól. Arcáról a düh összes jellemző vonása leolvasható volt. Dús, bozontos szemöldökét összehúzta, sötét szeme csak résnyire nyitódott, szája papírvékonyságúra zsugorodott. 

-Jó napot nővérke. Mi történik most a Helénnel? Elment a baba, ugye? Megint. Képtelen ez a gyerek szülni. Mindig így marad ez? Én is későn kezdtem, de 15 évesen már legalább egy volt otthon és éppen terhes voltam a másodikkal. Most mondja meg nővérke, miért nem tud kihordani egy gyereket sem. Én mondtam a férjének is, így ez nem lesz jó. Átok ül ezeken. Higgye el nekem, nem mond a cigány csak úgy ilyen szavakat. Szégyent hoz a családra. Bezzeg a nővére. Ő már a harmadikat várja pedig még csak 19. Nem kell sok gyerek nekem is csak 4 van. De korán kell, hogy teherbe essen, na. Szégyen ez az állapot. Én mondom ezt, az anyja. Még Isten sem akarja, hogy anya váljék belőle! De ha egyszer hazaviszlek, elbeszélgetek én veled te lány. -Üvöltötte mély megvetéssel Helén hozzátartozója. Az anyai szeretet legkisebb csíráját sem éreztette. Indulat, harag, gyalázat itatta át minden egyes szavát.

A lány könnycseppjei ismételten kigördültek. Az a fajta kétségbeesés, ami a lány arcára telepedett, többet mondott minden szónál. Tekintete a paplant vizslatta és közben némán tűrte a dühös, megkeseredett, bántó szavakat. Látszott az összes mondat elképzelhetetlen módon lelkébe markol pont úgy mintha kést döfnének a szívébe. A történések pillanatok alatt újabb és újabb fordulatokat hoztak. Helén anyján látszott egyre inkább elhatalmasodik a méreg és már alig-alig tudja magát türtőztetni. Olyan hirtelen és olyan erősen söpört le mindent a betegágy melletti kis asztalról, hogy közbeavatkozni sem lehetett volna. A jelenlétemnek vagy a környezetnek köszönhető, hogy csak egy pár műanyag evőeszköz, bögre, víz és egy mobil bánta az édesanya kirohanását? Nem tudom.

-Anyám, kérlek. -Sírta keservesen Helén.

Talán megfelelőbb időpontban nem is érkezhetett volna a betegszállító.  A lány készen állt a műtétre, így édesanyjának meg kellett érteni, itt és most ezt a vitát be kell, hogy fejezze. Majdan legyintett egyet a lánya után és a két gyermekkel együtt hatalmas elánnal távozott a szobából. Már a folyosó végén tartott mikor még mindig hallható volt, hogyan szitkozódik és átkozza saját lányát az asszony.

A műtét rendben zajlott. Helén 15-20 perccel később már vissza is került a szobájába. Bágyadtan bár, de tisztán érthetően csak ennyit mondott:

-Kár, hogy ezt túl éltem mert amit otthon fogok kapni abba biztosan belehalok.

A mondatot követően a fiatal visszaaludt én betakartam, majdan kijöttem a szobából. Egész nap a mondat hatása alatt voltam. Folyamatosan gondolkodtam. Mi történhet otthon a négy fal között? Vajon az édesanya dühét Helén saját bőrén is megtapasztalja majd? A XXI. században tényleg előfordul, hogy szégyenletes, ha 15 évesen gyermektelen egy lány főleg, ha még tinédzser? Hiába dacol orvos, szülésznő vagy ápoló a kész tényekkel mit sem érnek a hagyományokkal szemben. Helén arca pont úgy égett bele a tudatomba mint a története. Azóta időnként leülök és hálát adok, hogy szabad, erős nő lehetek. Saját gondolatokkal, tettekkel és legfőképpen saját élettel. 

                                                                                                                                   (A nevek kitalációk.)