Klimt

Csak állok, nézem a képet. Nem csinálok semmit. Lelassulok. Egyenletesen, szabályosan veszem a levegőt. A mellkasom megemelkedik aztán süllyedni kezd. Fenn aztán lenn. Újra és újra. Hagyom, hogy a pillanat lenyomatot képezzen a lelkemben. Nem csinálok semmit. Csak állok és nézem a képet. Elragad a látvány, azok a színek, formák, struktúrák. Ez maga a művészet. Nyugodt vagyok. Csak magamra figyelek. Magával ragad a kép. Beránt a világába. Én is ott vagyok. Mindhárom személyben ott vagyok. Én vagyok az anyám. Anya vagyok. A gyermekem is én vagyok. Csak ennyit jelent e festmény. Csupán az életet. Mindössze a világot.

-  Mit kaptál tőlem? - Kérdezte édesanyám évekkel ezelőtt.

- Mindent. -Válaszoltam. - Miért te mit kaptál a mamától?

- Mindent. - Válaszolta hanyag lezserséggel mégis mosolyogva.

Most is csak állok és a festményt nézem. Behasít ez a párszavas párbeszéd és értelmet nyer a bugyután hangzó beszélgetés. Milyen igaz. Még tudatában sem voltam, hogy létezik transzgenerációs hatás de valahol mélyen éreztem, hogy többről szól a kapcsolatunk mint amennyit ismerünk belőle.

Klimt festményét nézve megelevenedik minden ami értelmet ad a transzgenerációs átadódás fogalmának. Milyen egyszerű jelenség. Amivé az unokám lett az vagyok, és amivé váltam, egykoron az én felmenőmből lett. Mégis milyen bonyolult, hiszen nem csak az időről, tettekről szólnak cselekedeteink. Jóval összetettebb és megfoghatatlanabb módjával befolyásolják egymást a generációk. Tudattalan folyamatokkal, problémamegoldási mintákkal hatással vagyunk több előttünk álló generációra.

"Mindent." -válaszoltuk édesanyámmal. Nem csak a pozitívat, negatívat is tovább visszük, tovább adjuk. Önkénytelenül, tudattalanul. A jóságot, szeretetet, törődést, stabil kapaszkodókat pont úgy mint a titkolózást, szégyent, megbánást, bűntudatot és még sok más megfogalmazható vagy megfogalmazhatatlan impulzust, ingert, élményt.

Most is csak állok. Megint csak figyelek. Sóhajtok. A kiáramló levegővel terhek ezreit préselem ki magamból, helyet adva egy újabb elméletnek, egy újabb gondolatnak. A tekintetem a fiatal anyára téved és lecövekel. Megdermedt a pillantásom. Behasít a felismerés, vágyom a szeretetre. Az anyai szeretetre. Arra a mély, tiszta, elfogadó szeretetre, amire csak egy anya képes. Várhatom. Csak a gondolat szépsége önti el testem melegséggel. Bár kaphatnék belőle. Ekkor óriásit rúg a fiam. Oda kapom a kezem, megérintem és ő újból rúg. Érzem őt a hasfalamon keresztül. A melegség fokozódik, már a végtagjaimat is átjárja. Furcsa egyveleg. Nézem a festményt, egyre jobban éget az érzés. Már eléri a nyakam, az arcom is lángol. A fiam egyre aktívabb és én édesanyámra gondolok. Forr bennem valami. Levegőt veszek. Újabb adag terhet engedek el. A nehéz vállaim ismét kicsit könnyebbek, a tüdőm kitágul, és felismerem ezt az ősi érzést. Szeretet. A minden. Amit valaha kaptam édesanyámtól, amit valaha kapott az ő anyjától.

Szeretet. A minden. Amit most is érzek, amit most adok a fiamnak. Amit most ültetek el az unokámban. Csak ennyit jelent e festmény. Csupán az életet. Mindössze a világot.

Egyetlen ember sorsa sem érthető meg a generációkon átívelő szemlélet nélkül. Ahogyan a fentiekben már említettem a pozitívumok mellett negatív érzeteket, kevésbé előnyös problémamegoldási mintákat örökítünk tovább. Így az egyén önmegvalósítási vágya elsősorban attól függ, hogy a személyiségfejlődés útjában álló akadályok megszüntetésre kerüljenek. Ennek elengedhetetlen része, a generációkon átívelő nehézségekkel, traumákkal való szembenézés.

Az egyik legfontosabb tényező az indirekt transzgenerációs átvitellel kapcsolatosan a titok. Amit az érintettek gondosan őriznek, ügyelve arra, hogy ez így is maradjon. Nem beszélnek, nem kérdeznek sérelmekről, bántalmakról, traumákról. Ezek a sötétbe merülő rejtélyek az utódgenerációkban magány és izoláltság érzetét keltik. Így magára marad nyomasztó terhével, amiről nem beszélhet nyíltan felmenőivel. Így folyamatosan traumatikus fázisban tartja önmagát.

Még mindig itt vagyok. Még mindig a képet nézem. Lassan mindent megértek, az öregedő test a festményen nem csak az idő múlását, a fiatal nem csak a jelent és a gyermek nem csupán a jövőt ábrázolja. Hiszen ők mind egyek és én mindhárom személyben ott vagyok. Én vagyok az anyám. Anya vagyok. A gyermekem is én vagyok. Csak ennyit jelent e festmény. Csupán az életet. Mindössze a világot.