Engedd el, ha mennie kell 

Hilda egy tüneményes idős hölgy. Kék szemei olyan tisztán csillognak mint a téli, jeges tavon megcsillanó napfény. Szeme körül ezernyi kisebb-nagyobb ráncocska jelzi, sokat élt és sokat megélt asszonyról van szó. Haja őszes, néhol még feltűnik egy-egy barna hajszál,mint téli erdőben a fákon maradt néhány kósza levél. Kedves, egy tünemény. Róla és a kéréséről szól hát a történet. Figyelj, mesélek valamit...

Főiskolai éveim alatt több osztályon voltunk gyakorlaton. Így belgyógyászaton is. Ahol köztudottan mindenféle betegséggel találkozhat az ember. Halállal és haldoklóval egyaránt. Minden egyes reggel körbejártunk és ellenőriztük a betegek állapotát. Az időjárásban semmi kivételes nem volt. Pont olyannak tűnt mint minden szokványos őszi reggel. Hajnalban még lógott az eső lába és ahogyan telt az idő a nap sugarai előbújtak a felhők mögül, mintha angyalok fényükkel mutatnának utat a későn kelőknek. Egy ilyen műszak kezdetén került felvételre Hilda. Nevezzük így a történet kedvéért ezt a csodálatraméltó, kedves, idős hölgyet. Daganatos volt. Látszott az arcán, hogy sokat megélt, olyan tisztán csillogott a szeme amilyet ritkán lát az ember. Öröm volt a társaságában lenni. Teltek múltak a napok és látványosan romlott az állapota. Azon a kedd reggelen amiről most írok, már kezdett a fény is halványodni a szemében. Már nem csillogott úgy. Épp tisztázni készültem volna, amikor intett az ujjával, hogy lépjek közelebb hozzá. - Jó reggelt Hilda. Hogy telt az éjszakája, tudott aludni? -Szervusz Editke. Egy percet sem aludtam. Gondolkodtam. -Min gondolkodott Hilda? -Azon gondolkodtam, hogy hogyan kérjem meg Editkét arra, hogy... Arra, hogy öljön meg. Én imádkoztam, hogy legyen vége. Felkelt a nap és én még mindig itt vagyok. Lehet nincs is Isten? - Hilda, hogy mondhat ilyet? Már, hogy ne lenne Isten. -Akkor miért nem segít és öl meg, kibírhatatlan ez a meg nem szűnő fájdalom. Feladom. Editke kérem vessen véget ennek a kínnak....

Nem bírtam tovább és sírva fakadtam. Hilda kérdőn nézett rám. Mintha olyat kért volna tőlem, hogy hozzak egy pohár teát vagy, hogy segítsek megfordulni az ágyon. Majdan suttogva folytatta. -Editke én tényleg nem bírom tovább. A családom mindennap ellátogat ide. Szeretem őket, értük harcoltam, hogy meggyógyuljak de már terhemre vannak. Félek is. Minden egyes látogatás alkalmával elmondják, hogy minden jobb lesz. Meggyógyulok és haza megyek. Én pedig mosolygok. Vajon illúzióban élnek? Látják és csak előlem próbálják titkolni, hogy elkerülhetetlen, hogy meghaljak? Vagy csak ilyen a remény, ami őket tartja életben? Fáj. Minden pillanatban jobban fáj Editke. Kérem öljön meg.

Nem tudtam mit kell ilyenkor mondani. Csak megfogtam puha, csontos kezét és sírva mondtam. -Ilyet nem tehetek Hilda. Ha menni kell, hát menjen és ne aggódjon, itt minden rendben lesz.

Ez a pár perc rengeteg mindent megváltoztatott bennem. Akkor először éreztem azt, hogy ha valaki menni akar, akkor engedni kell, hogy mehessen. Segíteni neki szavakkal, támogatni érintéssel. Hiszen a saját szavaival elmondta, hogy fáj, hogy teher, hogy ő már nem akar itt lenni. Amikor kiléptem volna a szobából, még utánam szólt: -Editke. Köszönöm. Bólintottam. Kiléptem a szobából és résnyire nyitva hagytam az ajtaját. Egy óra múlva Hilda elment. Az arca, nyugodt és békés volt.

Azért mesélem el nektek Hilda történetét, hogy tudjátok meghalni nem egyszerű. A haldokló családtag, barát ugyanúgy vívódik érzelmeivel mint ahogyan mi. Természetes, hogy harcolunk az ürességgel, magánnyal, kínnal mikor elvesztünk valakit de talán Hilda segít megérteni, néha muszáj félretenni saját fájdalmunkat, kétségbeesésünket, hogy nyugodt szívvel tudjanak szeretteink, barátaink, ismerőseink eltávozni.

Elég ha tudatjuk velük megértjük és támogatjuk őket. Még az utolsó legnagyobb döntésnél is. Engedjük őket ha menni szeretnének.